VI.

Kétséget sem érzett. Még sosem találkozott ugyan Urivetzkyvel személyesen, de arcmemóriája olyan pontos volt, mint egy fényképalbum, és a nemzetközi alvilágról vezetett – egyre gyarapodó – gyűjteményét nem egy nyilvántartási iroda megirigyelhette volna. És az a vastagajkú, halálfejszerű keskeny koponya – a bal szeme alatt sebhely – eltéveszthetetlen volt első látásra is.

Néhány pillanatig az Angyal mozdulatlanul állt, míg a kapu be nem csukódott, és a taxi elcsörgött az éjszakába. Aztán megmozdult, mert a felajzott izgalom kezdte ráncigálni az idegeit.

Megkerülte az egész háztömböt. Nem is volt olyan nagy, és a többi épület szintén olyanfajta keskeny, magas háznak látszott, ami gyakori Londonnak ebben a részében. Egymás mellé húzódva háromszöget alkottak, és az oldalukban csak néhány lefelé vezető garázsnyílás törte meg a fal egyenletességét. Mindenütt biztonság honolt.

Ismét ugyanazon a helyen állva, ahonnan körútját elkezdte, az Angyal vörösen izzóra szívta cigarettáját, és újra áttanulmányozta az épület elejét. A nyugtalan extázis lényének legmélyebb szintjén égett… Valahogy be kellett jutnia Quintana házába, még ha a frontról is. Nem mintha a főkapu benne lett volna terveiben… Ha gondolt is olyanra, hogy pimasz ötletességgel beblöfföli magát a tulajdonos jelenlétébe, most Urivetzky megérkezése ezeket a gondolatokat szélnek eresztette. A blöff jöhet, esetleg később, de előbb az Angyal szerette volna megtudni, mit keres egy ember, akit halottnak tartanak, olyan ember házában, akinek a barátja tényleg halott, és hogy miért látogatja meg az az ember, akit a század legügyesebb hamisítójának mondanak, éjnek idején egy másiknak a házát, aki megokolatlanul egy csomó, esetleg hamisított kötvényt keres, és mi az a fonál, ami mindezt a különösen összeválogatott embereket összefűzi, mikor az a fonál abba az országba vezet, ahol jelenleg az emberélet mit sem számít. Márpedig mindezt úgy szerette volna megtudni, hogy a jelenlétét ne árulja el. Tehát gondosan széttagolta a lehetőségeket, miközben a törvényt nem ismerő viharzó öröm tombolt a belsejében. A ház földszintje szélesebb volt, mint a többi emelet, úgyhogy erre mint kis teraszra nyíltak az első emelet ablakai. És a kertfalon túl két magas fa állt, oly közel a házfalhoz, hogy az egyik gallyról nyugodtan át lehetett volna lépni a kiugró kőfalra…

Az Angyal keresztülment az utcán. Nem izgatta, hogy mit készül véghezvinni. Inkább az esélyeket latolgatta, hogy sikerül-e. Szükségtelenül sok lámpa fényeskedett errefelé, és bár nem mérkőzhettek a napfény ragyogásával, mégis elég világosságot árasztottak ahhoz, hogy a járókelő esetleg észrevegye a kerítésen átmászó ember árnyát, s felhívja rá a szomszédok figyelmét. De a Cambridge Square nyugodt környék, és akkor éppen vacsora utáni mély álomba merült. Az Angyal lassított, hogy egy taxi eltöfögjön mellette, és ugyanakkor felmérte a fal magasságát. Nem látszott magasabbnak hét lábnál, s a tetején kifelé görbülő, téglába ágyazott vasdarabok meredeztek – de még a régi világból valók, amikor a betörők munkája még magán viselte a fejletlen művészet bélyegeit. Olyan gyakorlott falmászónak azonban, mint az Angyal, nem számított többet, mint egy sor libatoll…

A csúszó-mászó taxi lassan eltűnt, és a legközelebbi kocsi Peter Quentin autója maradt. Pillanatnyilag más ember nem járt arra. Simon Templar még egyszer végignézett az utcán, a környéken, és tudta, hogy kár volna az időt jobb eshetőségért vesztegetni. A többi az „istenek” kezében nyugodott…

Fölugrott és elkapta az egyik vasrudat jobb kezével, majd testét meggörbítve bal kézzel is, aztán úgy tűnt el, mint a fekete villámlás. Kósza macska sem csinálhatta volna jobban és csöndesebb gyorsasággal.

Lába ugyanolyan macskaszerű puhasággal ért földet a másik oldalon, és egy pillanatig mozdulatlanná kuporodva úgy maradt, ahogy leesett. Zavaró hangra várt. De feszülten figyelő füle nem kapott el semmi különöset London éjjelének megszokott neszeiből. A következő percben már keresztülrohant a nyílt füves részen keresztül ahhoz a fához, amit kiszemelt magának.

Legalsó gallyát kis ugrással könnyedén elérhette, és egy pillanatnyi késedelem nélkül dolgozta följebb magát a fiatal levelek közé. Kevesebb, mint egy perc alatt már a kis teraszra készült kiugrani, ami legközelebbi célja volt.

Eddig a fal és a levelek eléggé eltakarták, de most ismét nyílt területre jutott, és bármelyik kitekintő vagy felnéző könnyen észrevehette volna még akkor is, mikor már végigment a kiugró falrészen, és részleges védelmet talált az idenyíló ablak sötét árnyékában. Óvatosan megforgatta a kilincset, de belülről be volt zárva. Kis ideig, ami talán egy-két perc lehetett, de legalább egy hétnek tűnt számára, kénytelen volt egy karcsú szerszámmal vesződni rajta amit a hátsó nadrágzsebéből szedett elő. Az ablak kinyílt és bejuthatott a sötét szobába.

Becsukta az ablakot maga mögött és kinézett az útra. A sarok melletti kocsinál ide-oda járkáló fekete árnyat látott, és lassan meg-megújuló cigarettavég izzását. Mosolygott. Peter kétségtelenül elég anyagot gyűjt ahhoz, hogy bármelyik szívspecialistának egy évre szóló munkát okozzon, de megmaradt a vigasztaló tudat, hogy néhány hasonló eset ismétlődése árán további életére kiszámíthatatlan értékben immunis lesz az idegesség iránt… Ezt leszámítva más mozgás nem látszott. Ha bármilyen szórványos vándor észre is vett valami elütőt az események zajtalan lefolyása közben, bizonyára úgy határozott, hogy nem tartozik őrá, és tovahaladt prózai útján.

Az Angyal elfordult az ablaktól és elővette a ceruza vékonyságú zseblámpáját. Keskeny sugara végigsiklott egyszer a szobán, és aztán eltűnt.

Valami hatalmas fogadószoba-félében lehetett, ahol aranyozott szélű tükrök ékesítették a falat, székek álltak a fal mellett, bársony drapériák lengtek és hagyták szabadon a padló legnagyobb részét. Semmi különös nem látszott rajta, hacsak az a méltóságos ízléstelenség nem, amit csak Viktória királynő korának lelki leszármazottai tarthattak szépnek és személyükhöz méltónak. Az ablak mellett álló Angyallal szemben ajtó nyílt a terem másik oldalán, ami valószínűleg folyosóra vezetett, míg balján a kis összekötő ajtó mögül hangokat hallott a másik szobából. Emiatt oltotta ki oly hirtelen a lámpáját.

Választ hallott egy feltett kérdésre, egész jó angolságban, de erős idegen kiejtéssel:

– Sevillában találkoztam vele, mikor Jerezben járt a cége megbízásából.

Elégedettség lassú mosolya érintette az Angyal ajkát, és halk sóhajjal zsebre vágta a lámpát. Ha kívülről tudja a ház beosztását, és azonkívül jövőbelátással is rendelkezik, akkor sem választhatta volna ki biztosabban és pontosabban ezt a helyet. Olyan pillanat volt ez, mikor őrangyala nyakon csípte, és a kaland kellős közepébe dobta, hogy tévedés nélkül haladjon végig bizonyos győzelmek útján, mintha csak valami tömegtermelő gyárnak a futószalagjára csöppent volna…

Néhány gyors és halk lépéssel az ajtó mellett termett, s fülét épp idejében szorította a fatáblára, hogy meghallja az előbbi morgó hangot:

– Ilyen ügyben jobban kellett volna vigyáznia. Maga szerint a hazájának dolgozik, de olyan buta, mint egy kisgyerek. Én csak magamért dolgozom, de azért óvatosabb vagyok. Vagy talán épp ezért nem lehetek ostoba.

– De kedves Urivetzkym! – mondta a másik békítő hangon. – Nem volt olyan könnyű, mint gondolja. Gyorsan kellett ügynököket találnunk, amikor nem volt szabad kockáztatnunk és titokban kellett cselekednünk, különben fogság vagy még inkább kivégzés lett volna a jutalmunk. Inglestonnak sok jóbarátja volt Sevillában, és ők biztosítottak engem, hogy velünk tartanak. A lehető legjobb ajánlásokat hallottam róla; mi pedig idegeneket akartunk alkalmazni, akik kevesebb gyanút keltenek, mint mi. De minden ember kísértésbe juthat…

– A főnök feladata olyan embereket kiválasztani, akiket nehéz kísértésbe hozni – vágott vissza Urivetzky mogorván. – Minden okos ember tudhatja, hogy ha olyan kötvényeket bíznak valakire, amelyek nincsenek katalógusba véve, s amelyekkel azt lehet csinálni, amit akarunk, vigyázni kell, kit választunk ki.

– Nem vagyok olyan gyakorlott ezekben a dolgokban, mint maga – ennek a hangnak éle volt. – Sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kellett folyamodnom, de nem maradt más választásunk.

– Ugyan! Akad elég választásuk. Mennyi szövetségesük van?

– Sokan rokonszenveznek velünk, de ők sem segítenek csak úgy semmiért.

Urivetzky morgott.

– Én is sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz nyúltak. És még jobban bánt majd, ha a többi ügynököket is ilyen rosszul választották meg.

– Nem, mert most negyvenezer font van amerikai és angol pénzben a széfemben, amit a többi ember hozott. Csupán Inglestonban tévedtünk.

– Ő pedig nem zavar többé bennünket – mondta egy harmadik hang, most szólalva meg először.

Elérkezett a pillanat, mikor az Angyal elhatározta, hogy megkeresi a kulcslyukat, és betekint az előtte lejátszódó színdarabba. Mikor a harmadik hang elérte a fülét, meg is találta, és érdeklődve nézte a színhelyet.

A szoba kisebb volt, mint az, amelyikben ő tartózkodott, és a lakályosabb bútorokból, meg a fal mentén sorakozó könyvállványokból magán-dolgozószobára következtetett.

Urivetzky egy karosszékben ült, – háttal a kulcslyuknak; a szék fölött látszó szertelen koponya csak az övé lehetett. Az íróasztal mögötti székben az Angyal mindjárt felismerte a fényképen látott Luis Quintanát. A társaság harmadik tagja azonban már sokkal inkább érdekelte, aki vele szemben ült és hatalmas szivarból pöfékelt. Négyszögletes teste, és ugyanolyan alakú, rövidre nyírt szürke sörtés feje volt; arcának kifejezése eltűnt vastag bajsza mögött, de laposan pislantó fekete szeme kegyetlennek látszott. És az Angyal ösztönösen tudta, ez az ismeretlen gyilkos, akit a könnyebb utalás kedvéért Pongónak keresztelt el.

– Még a kötvényt se találták meg – mondta Urivetzky mérgesen.

– Majd megtaláljuk – biztosította Quintana.

– Jó is lesz. Különben ez a vég. Engem nem érdekel a maga országa, de annál jobban a saját életem.

A forradalmárok kiküldötte fölemelte szemöldökét.

– Nem túloz? Ha ezek a hamisítványok olyan tökéletesek…

– Persze, hogy tökéletesek. Senki a világon nem csinált volna jobbat. De azért hamisítványok. Miért olyan élhetetlen? Egy kötvény vagy bankjegy művészi darab. Aki ért hozzájuk, minden vonalában felismeri alkotójának kezét. Így a hamisítás is művészet. Nézzük például a képtárban a szakértőt; minden katalógus nélkül megmondja, hogy: „ez Velasquez, az Rembrandt, amaz El Greco”. Éppígy vannak olyanok is a világon, akik ránéznek a hamisított kötvényre és azt mondják: „ez egy Ilyen, ez Olyan, amaz Egyvalaki és ez egy Urivetzky.” Nem számít, ha az Urivetzky-féle hasonlít legjobban az eredetire. Mégis vannak, akik észreveszik.

– Aligha valószínű, hogy ilyeneknek a kezébe kerüljön. És csak a gyanút akartuk eloszlatni, amikor kikürtöltük, hogy magát meggyilkolták.

– Vagy talán épp ezért felkeltették a gyanút. Ez a Templar nem bolond… már hallottam róla.

– Róla is gondoskodni fogunk – mondta a Pongónak elkeresztelt ember. – Egész nap utánajártam, hogy…

Az ajtón felhangzó kopogás félbeszakította. Quintana szavára egy szolga lépett be, és a problémák kiküszöbölője felé fordult.

– Valaki keresi a telefonon, senor – mondta.

A négyszögletes ember Urivetzkyre nézett.

– Látja? Talán csak erre a jelentésre vártunk.

Felállt és kiment. Az Angyal kiegyenesedett; a görcs már kezdett beleállni a nyakába és a gerincébe. Eleget hallott, és nem panaszkodott; majdnem minden kérdésre választ talált.

De Quintana saját állítása szerint negyvenezer font kemény ércpénz hevert a széfben, és ez csak negyvenezer okkal több volt, hogy meggondolja helyzetét a visszavonulást illetően, mikor ily ügyesen sikerült bejutnia a házba. Mert ugyebár, ott volt még Mr. Ingleston tíz fontos tartozásának kérdése is, és Simon nem talált rá okot, hogy azt miért ne fizettesse meg a kamatokkal együtt?… És ott volt még a Pongónak szóló telefonhívás, amit szintén érdemes lenne kihallgatni.

A hangok tovább beszéltek az ajtó mögött, míg ő tanácstalanul állt.

– Még maga is kockáztat – mondta éppen Quintana. – Ha tudtam volna, hogy idejön…

– Ez nem volt kockázat. A rendőrség nem keres engem, és a taxisofőrök nem detektívek.

Most volna a legkedvezőbb alkalom, hogy valamit tegyen a negyvenezer érdekében, mert a dolgozószoba emberei háromról kettőre csökkentek. De Pongo minden pillanatban visszatérhet, a telefonbeszélgetés sem tarthat örökké.

Simon vállat vont. Visszalépkedett lábujjbegyen a folyosóra nyíló ajtó felé. Fogalma sem volt róla, hova nyílik, de hát ez is szerencse dolga…

A végzet úgy akarta, hogy ne lépjen ki rajta.

Vagy a kinti szőnyeg lehetett nagyon mély, vagy az ajtó nagyon vastag, mert nem hallott semmit. Aztán az ajtó kivágódott, és Pongo berohant.

A folyosó lámpafénye pontosan az Angyalra sütött, de Pongo oly hevesen lépett be, hogy már jól bent volt a szobában, mire meg tudott állni.

Simon ráugrott. Balkeze elkapta a kabáthajtókájánál, és ugyanakkor a vállával becsapta az ajtót, jobbjával pedig ráfordította a kulcsot. De a meglepetés ereje egy végzetes másodperccel késleltette mozdulatát és a másiknak elég ideje maradt ahhoz, hogy éles kiáltást hallasson, mielőtt az Angyal torkához nyúlt volna.

Az Angyal kedvesen rámosolygott, és a pisztolyáért nyúlt. De az ujjai csak épp a zsebéhez értek, mikor a szobát most más oldalról árasztotta el fény, és egy hang szólalt meg a háta mögött.

– Nyugodtan! – recsegte Luis Quintana.